Sok helyről halljuk és olvassuk, de érezzük magunkon is, hogy egy felgyorsult világban élünk, amely hatással van érzelmi életünkre. Kevesebb idő jut családtagjainkra és magunkra egyaránt, ezért a rohanó világ ellensúlyait tudatosan kell törekedni beépíteni életünkbe. A vasárnapi ebéd is ilyen ellensúly lehet, mely több puszta étkezésnél, hisz egy kapcsolódási pont lehet a családtagok, generációk között.
A tradicionális vasárnapi ebédek ételeinek elkészítéséhez a húsleveshez, a töltött káposztához, a rántott húsokhoz, süteményekhez bizony idő kell. A jó húsleves titka éppen az, hogy lassú tűzön gyöngyözön, egy-egy sütemény pedig tudjuk jól, hogy akkor finom igazán, ha pihen egy éjszakát a hűtőben. A vasárnapi ebédre fordított idő önmagában a gondoskodás kifejezőeszköze. Ha ezzel a pozitív szemlélettel tekintünk a főzéssel járó megannyi feladatra, akkor megéri a fáradságot, mert ezzel is kifejezem, hogy azt adom át a családtagjaimnak, ami az egyik legértékesebb mindenki számára: az IDŐMET.
A vasárnapi ebédkészítés rituálévá vállhat a gyermek szemében, ha egy pozitív légkör kapcsolódik hozzá: ízek, illatok, érdekességek, a nyugalom légköre, az otthonlét öröme, vagy akár ismerős dallamok, műsorok. Ki ne emlékezne a gyermekkorának ismerős rádió műsoraira, amit a mi anyáink és nagyanyáink hallgattak miközben főztek, vagy épp a déli harangszóra, mely jelezte, hogy most asztalhoz kell ülni. Az élmények tovább gazdagodnak, ha gyerekeket is bevonjuk egy-egy apró technikai mozzanatba a főzés folyamán. Segíthetnek a kavarásban vagy a mérésben, a gyümölcsök vagy zöldségek megtisztításban, de az is élményként raktározódat el, ha főzés közben játékosan kóstoltatjuk a gyermeket az alapanyagokkal. Gyermekkorunk meghatározó önállósulási lépéseiként emlékezünk vissza arra, amikor édesanyánk először bízta ránk a tojás felütését, majd a tojáshab felverését, amikor először vághattunk önállóan kenyeret, vagy amikor már egyedül forgathattuk a nyársat a tűz mellett a szalonnasütés alkalmával. Az étkezéshez is bőven kapcsolódik olyan készség és tudásanyag, amivel a gyermek önállóságát, kompetenciáit tudjuk erősíteni. Ezért olyan fontos, például, hogy egészen kicsi korától egyedül próbálkozhasson az evőeszközök használatával, vagy a pohárból történő ivással, valamint étkezzen együtt a család mert, így tudja mintaként másolni a mozdulatainkat. Meg kell szoknia a gyermeknek az étkezéssel együttjáró szociális elvárásokat, hogy ne álljon fel az asztaltól, hogy ne tévézzen vagy telefonozzon étkezés közben.
Az étkezés legyen mindenki számára egy érzéki élmény: az ízek mellett színek, illatok, fények, kedvenc tárgyak lehetnek még jelen. A terítés esztétikája önmagában fontos a gyermeknek, a tányérok, a szalvéta, a terítő kiválasztása idővel lehet az ő feladata. A főzés és az étkezés rituáléja a gyermek számára szocializációs minta: miként főz az édesanya, hányan üljük körbe az asztalt, ki ül az asztalfőn, kinek szedünk először, ki segít az elpakolásnál. Láthatatlan módon tanulja a családi szerepeket puszta jelenlétével. Ezekkel a tudatosan megadott élményekkel, rituálékkal válhat egy „vasárnapi ebéd” a rohanó idő ellensúlyává és a családi tradíciók forrásává.
Papné Gyöngyösi Katalin